Az ágyam pihe-puhaságából muszáj voltam kikelni, vagy elkések a munkából. Egy kifejezetten lepukkant, lucskos és visszataszító étteremben dolgoztam, ahol leginkább pincérként fizettek, de volt, amikor a mosogatófiút helyettesítettem, na az halálos volt.
Egyedül nagyon nehéz teljesíteni, ha a többiek konkrétan szarnak a dolgokra, a főnök pedig maga a megtestesült ördög. Bár, igaz, hogy körülbelül velem egykorú, de attól még nem kell felmenteni a szívtelenség alól, hiszen ezekben a nehéz napokban is volt mit a szememre vetnie. Ilyenkor természetesen meghunyászkodtam, de legtöbbször inkább csak figyeltem és hallgattam, hogy mit hogyan kéne jobban csinálnom. Gyorsabban, mint terveztem felkaptam a kabátomat, de ezzel magával rántottam a telefontöltőmet, így egy kis szitkozódás sem maradhatott ki a reggelből. Wendy, a főpincér mindig ötkor kelt és már fél hatkor bent volt és azt figyelte, hogyan szállingózunk be, kit miért tud leteremteni. Engem már nem zavart kifejezetten a stílusa, megszoktam és igyekeztem, ezért pedig mér körülbelül féléve semmi szava nem volt hozzám, csak biccentett, amikor beléptem. A pult mögötti kis ajtó ablakán át kiszivárgó fény jelezte, hogy már nagyjából mindenki bent van. Belöktem az ajtót és mindenki odakapta a tekintetét, ami őszintén, már az első pillanattól kezdve frusztrált, de már itt vagyok egy ideje és ezt is megszoktam. Biccentettem a társaimnak, akik hanyagul visszabólintottak, majd visszatértek a tevékenységeikhez. A konyhából nyíló kis takarítószertár volt az én kis kuckóm, ha kicsit túlságosan nagy lett volna a nyomás, mindig ide menekültem be pár percre. Nagyon nem beszéltem senkivel, mert mindenkit jobban lekötött az, amit éppen csinált és az, hogy minden tökéletes legyen, ahogy Peter, a főnökünk is mondja minden alkalommal. A telefonomat lenémítottam, aztán becsúsztattam a kabátzsebembe és felakasztottam a szertár kis fogasainak egyikére és felkaptam a kis egyenruhámat. Az „éttermünk” mindig tele volt piszkos, mocskos emberekkel, akik úgy tűnt, hogy nem tanultak jómodort. Ez a nap is hasonlóan indult, mint mindegyik, tehát, a pultnál már kerek nyolc órakor ott ült egy idős úr, aki nem nagyon volt besorolható az említettek közé, szóval furcsa volt. Odamentem hozzá, ő pedig érdeklődve felpillantott, miközben az egyik utcára néző asztalnál ült.
- - Szép jóreggelt! Mit hozhatok önnek? – kérdeztem robotikusan, mire az úr elmosolyodott és biccentett köszönésképpen.
- - Szép reggelt kívánok! Egy csésze frissítő kávét szeretnék egy kockacukorral és egy kis tejszínnel. – felelte teljesen nyugodt hangnemben. Hm, ritkaság számba megy itt ez az udvariaskodás a vendégeink köreiben.
- - Rendben, máris hozom. – firkantottam fel a rendelést, majd visszamentem a pult mögé és előkészítettem a kávégépet és pont úgy, ahogy az úr kérte elkészítettem. Egy-két perc volt csak a folyamat, aztán már vittem is a kis csészében a forró italt és letettem az úr elé. – Parancsoljon, remélem úgy csináltam, ahogy kérte. – Az úr belekortyolt és mintha valami megvillant volna a szemében, ragyogó tekintettel pillantott fel rám.
- -Ez fantasztikus lett, köszönöm, – mondta, de nem fejezte be – ez pedig, tessék, a magáé, gyakrabban kéne idejönnöm. A reggelek olyan stresszesek, tudja. – felelte társalgó hangnemben, mire én elkezdtem kicsit feszengeni, mert nem állhatok le trécselni a vendégekkel, így biccentéssel próbáltam siettetni az urat, aki egyből vette a lapot. – De nem akarom feltartani, menjen csak és még egyszer, köszönöm a finom kávét. – biccentettem még egyet, majd elindultam visszafelé a pult mögé és figyeltem az érkező vendégeket, akik szépen lassan szivárogtak be a kétszárnyú ajtón.
A forgalom egészen jól ment aznap és ezért is volt jó kedvem, semmit sem ejtettem el, minden rendelést megjegyeztem és pontosan úgy vittem ki, ahogy rendelték őket. Büszke voltam magamra. A nap végén letörölgettem az utolsó asztalokat, amelyeknél nemrég még hahotázó vendégek üldögéltek ráérősen, aztán berobogtam a szertárba és lekaptam magamról az egyenruhámat és felakasztottam a kabátom helyére. Tél volt, nagyon hideg esténként, szinte jégkocka lettem, mire végre hazaértem a kis lakásomba. Az én kis kuckóm, ahova legfőképpen aludni jártam és mosakodni. Az ágyam volt a főhelyem, de volt, mikor beteg voltam és a kis kocka alakú nappaliban tanyáztam. Ez volt az én kis privát kis helyem, ahol önmagam lehettem, ahol akármit csinálhattam. Ledobtak a koszos, kaja szagú gönceimet és bedobtam őket a kis hengeralakú mosógépbe és elindítottam egy mosást. Az öblítő illatától mindig jobb lett a kedvem és sokkal tisztábbnak éreztem magam. A konyhába érve gyorsan betettem a sütőbe egy mirelit pizzát, ami pár perc alatt el is készült. Mostanában nem volt időm rendesen főzni vagy sütni, mert több műszakot elvállaltam, csakhogy több pénzt tudjak félrerakni. Ez volt az én kis életem, mint mindenkié, az enyém sem volt egyszerűbb.
225Please respect copyright.PENANA1FDtrn2Uy3
225Please respect copyright.PENANA8pLu7vF9mn
225Please respect copyright.PENANAFi3Ez2xf9s
225Please respect copyright.PENANArkdGaNy9ga
225Please respect copyright.PENANAV9iiPoVkih
225Please respect copyright.PENANAtrkebAafGP
225Please respect copyright.PENANAoBKIIq6z1e
225Please respect copyright.PENANATpF58JXNuN
225Please respect copyright.PENANAVh70M3Knkv
225Please respect copyright.PENANAXzg625HIH8
225Please respect copyright.PENANAwrPUrcHD6T
225Please respect copyright.PENANAZ11HpJNmVR
225Please respect copyright.PENANAN8PExzzoAO
225Please respect copyright.PENANAdq9Qi4WxJ4
225Please respect copyright.PENANANj2QR5y5ia
225Please respect copyright.PENANAULUNlZNRV2
225Please respect copyright.PENANAWowNbRjomG
225Please respect copyright.PENANAzpPLSSGQ6x
225Please respect copyright.PENANAYl1rXl0knh
225Please respect copyright.PENANADgj9TeAkHr